IN MEMORIAM

In memoriam

Honlapunkon szeretnénk megemlékezni egy-egy rosszindulatú daganatos betegség miatt elvesztett fiatalról és felnőttről azért, hogy ily módon is gondolkozzunk róluk, hogy emléket állítsunk nekik, és kifejezzük együttérzésünket az itt maradottakkal.
Az Onkopszichológia Online tartalomfelelőseként úgy érzem, hogy amellett, hogy közzé tesszük a sikeresen megküzdő emberek beszámolóit, eljött az ideje, hogy a teljes kórházi valóságot próbáljuk tükrözni azzal is, hogy honlapunkon emléket állítunk egy-egy elveszített betegünknek, és hangot adunk a gyászolóknak.
Mint Zsuzsi édesanyja írja, a mi osztályunk, az Országos Onkológiai Intézet „A” kemoterápiás osztálya segítőkész szakmai közösségként igyekszik működni. Mindannyian – betegek, hozzátartozók, barátok, szakemberek – hatunk egymásra. Oly sokféle folyamat és esemény történik egy időben osztályunkon! Segítjük a meggyógyult betegeket visszatérni az életbe, és a velük kialakult, sokrétű kapcsolatunk már egyre inkább az ellenőrző vizsgálatokon működik. Elhunyt betegeinkre mi is emlékezünk, hiszen emberi kapcsolatban történik az onkológiai kezelés, és elvesztésük miatt a magunk módján mi is gyászmunkát végzünk. Ez nehéz és fájdalmas érzelmi élmény, éppen ezért bizonyos mértékű lelki védekezésünk érthető. Azonban ha lelki hárításaink mértéke túlfeszül, előbb, vagy utóbb, de elindulhatunk a testi és lelki krízisünk felé. A súlyosan beteg, haldokló betegek gondozása során kialakuló ok-okozati összefüggésekkel nincs mindenki tisztában. Esterházy Péter ki tudta mondani: „a felejtés ellen dolgozom”. Törekedjünk mi is erre az onkológia világában, dolgozzunk a felejtés ellen, azaz a történések, veszteségek érzelmi feldolgozása érdekében legyen ehhez bátorságunk, módszerünk, és kitartásunk. Az In Memoriam elveszített betegeinkről szól, de valójában rólunk is. Ahhoz, hogy az alábbiakat elolvashassuk, egy rendkívüli beteg, Konrát Zsuzsi és rendkívülivé vált szülei adták meg a segítséget.

KONRÁT ZSUZSI
1986-2004

Ma hat hónapja, hogy Zsuzsi meghalt. Holnap lesz a születésnapja. Most lenne 19 éves. Most azon kellene gondolkodnunk, hogy mindent megvettünk-e a gesztenyés-csokis tortához, az ajándékokat jól eldugtuk-e, mert mindig előre szerette volna tudni, hogy mit kapott. Egyedül a virágot tudjuk megvenni neki. Mást már nem vehetünk.
Két évvel ezelőtt még sejtésünk sem volt arról, hogy mit jelent az a szó, illetve betegség, hogy non-Hodgkin limfóma.
2003. nyarán egy nap erős mellkasi fájdalmai lettek erős szívdobogással. Elmentünk több orvoshoz is, a végeredmény, hogy ez tipikusan kamaszkori idegesség, szedjen nyugtatót. Ezektől függetlenül voltunk tüdőszűrésen is, így derült ki, hogy 11 cm-es daganata van a mellkasában. A tüdőgondozóban egy lelkiismeretes, jó orvosnő ajánlotta, hogy a MÁV tüdőszanatóriumba menjünk, így rögtön elvégeztek egy kisműtétet, hogy mintát vehessenek a daganatból. Még fel sem ocsúdhattunk, máris az Onkológiai Intézetbe küldtek minket az „A” belosztályra. Így a szeptembert az iskola helyett a kezelésekkel kezdtük el.
Belecsöppentünk egy nagy „családba”. „Szia, Zsuzsi, jöttél kezelésre?„Hú de szép vénád van!” – mondta Ildikó. A kezelőorvosunk Várady doktornő volt, de azt éreztük, hogy az osztály egy összetartó csapatként dolgozik. Ez egyfajta biztonságot adott számunkra.
Zsuzsival úgy gondoltuk, hogy 9-10 kezeléssel lerázzuk ezt a betegséget, és megy tovább az élet. Elfelejtjük, mint egy rossz álmot. Hiszen egy erős, fiatal szervezet biztosan jól reagál a kemoterápiára. Zsuzsi háromévesen már úszott, hatévesen elkezdett karatézni, már barnaöves kyo-s volt. A korcsolyapálya talán ki sem nyitott volna nélküle. Erős, izmos, szép lány a mi lányunk, hát kibírjuk ezt is. Beiratkozott vezetést tanulni, tavaszra meg is kapta a jogosítványát. Fontosak voltak a barátok. Vitték őt magukkal, nem hagyták el. Ezért mai napig hálásak vagyunk. De a legfontosabb volt Gábor, aki már két éve udvarolt Zsuzsinak és kitartott mellette az utolsó pillanatig. Eltűrte a rosszullétek miatti hangulatváltásokat, nem szólt, nem „lázadt”.
2004. februárjában a kezelések ellenére egy másik csomó is megjelent. Ekkor áttértek egy újabb kezelésre. Áprilisban egy ellenőrzésre mentünk és rosszul lett a kórház kertjében. A doktornő kirohant hozzá, azonnal befektették, és megint másféle kezelést kapott. De ennek ellenére a májában több csomó volt már látható. Ekkor sírta el magát Zsuzsi, és azt mondta: anyu nagyon félek, hogy meghalok. Én is félek kicsim, mondtam neki, és együtt sírtunk.
Júniusban a daganat szinte robbanásszerűen nőhetett, mert hirtelen elkezdett fulladni, így sugárkezelést is kapott, szinte életmentő jelleggel. Ekkor adtak először morfiumot. Haragudott, mert nem volt tiszta a tudata, szinte könyörgött, hogy csökkentsék az adagot. Próbálták, de a fájdalmak erősek voltak. Ekkor mondta elkeseredve, hogy ő már nem kerül ki innen. Megígértem, neki, bármi történjék is, nem hagyom bent. Pár nap elteltével, mikor a sugár hatására csökkent a daganat, a morfiumot is le lehetett fokozatosan állítani. Mikor hazajöhetett napokig nem aludt, folyt róla a hideg veríték, rosszul volt, de mégis boldog, hogy nem kell kapnia morfiumot.
Ezután már tudtuk, hogy nem létezik gyógyszer, amit ne kapott volna. Ő is tudta, de egyikünk sem volt hajlandó tudomásul venni. Csak reménykedtünk, de nem is tudtuk, hogy miben.
Zsuzsi ekkor, már sovány volt, sápadt, és erőtlen. A fájdalmai állandósultak, így morfium tapaszt kapott. (természetesen fogalmunk sincs, hogy pontosan mi a hatóanyag). Ez elviselhetővé tette a napokat.
A sugárkezelésnek köszönhetően kaptunk másfél hónap haladékot, ez alatt sok boldog napot éltünk át. Hétvégente lementünk a Balatonra és a Velencei-tóra a megszokott baráti társasággal, Meglátogatta az edzőtáborban a karatés társait. Hazafelé természetesen ő vezetett.
Augusztus 12-én, csütörtökön ellenőrzésre mentünk, a leletei már nagyon rosszak voltak. A mája már alig működött. Fel kellett volna fognunk, hogy már nincs visszaút. Az eszünk felfogta, de a lelkünk nem. Egy gyerekes tiltakozás volt bennünk, nem voltunk hajlandók tudomásul venni az elkerülhetetlent. Délután Zsuzsi azt mondta: apu, vegyél nekem egy púdert, mert tudod, hogy a parókához, muszáj bekenni magamat, hogy ne legyek sápadt. Ember még nem vásárolt olyan boldogan a gyerekének púdert, mint a férjem.
Szombaton már tablettát is kaptunk a tapasz mellé, és a mája már nem működött. Déltől már feküdt. Délután mikor az apjával beszélgettek, azt mondta: félek attól is egy kicsit, hogy meghalok, de inkább attól félek, hogy veletek mi lesz. Este még felkelt. Éjszaka néha felnézett, néha egy-egy mondatot beszélgettünk, fogtuk a kezét.
Vasárnap délelőtt kérte, hogy ültessük fel. Ültünk az ágyon, Zsuzsi középen, mellette mi, és kétoldalról átöleltük. Éreztük, hogy ránk vár, nem tud elmenni, ha nem engedjük. El kellett engednünk őt. Elcsöndesült a lélegzése. Elaludt.

2005. február