Hogyan látja, miben értik, illetve miben nem értik a pszichés problémákkal találkozó szomatikus orvosok (háziorvosok, pszichoszomatikus, krónikus betegekkel foglalkozók) és a pszicho-szakemberek egymást?
Riskó Ágnes:
Szívesen vállalkozom a fenti kérdésekkel kapcsolatos gondolataim megosztására, mert hosszú egészségügyi pályám (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, HIETE Pszichiátriai és Klinikai Pszichológiai Tanszék, Országos Onkológiai Intézet) alatt bőven volt alkalmam megfigyeléseket végezni, tapasztalatokat gyűjteni a különböző területen dolgozó szakemberek kommunikációs és együttműködési nehézségeiről.
Abból érdemes kiindulnunk, amit például Pfitzner Rudolf és Eckhardt Sándor már régen hangsúlyozott, hogy nincs ún. lelki beteg és ún. testi beteg, meg „az én betegem”, hanem beteg ember van, akinek mind lelki, mind testi tünetét fel kell ismernünk, és szükségletének megfelelően számos esetben együtt kell kezelnünk, ha valóban segíteni akarunk a szenvedőn. Sajnos tapasztaltam, hogy napokon keresztül súlyos depresszió és krónikus fájdalom szindróma miatt kezelték a valójában előrehaladott hasnyálmirigyrákban szenvedő beteget a pszichiátriai osztályon, de az sem ritka, hogy a daganatos beteg súlyosan regresszív, gyakran pszichotikus állapotát nem, vagy késve ismerik fel az onkológiai szakemberek. Pedig a betegek azt igénylik, hogy bármilyen osztályon is vizsgálják, kezelik őket, mind pszichés, mind szomatikus tüneteiket ismerjék fel a specialisták, és ha csak lehetséges, egyszerre biztosítsák a megfelelő kivizsgálási és kezelési módokat. Ehhez rugalmas, kitartó együttműködésre van szükség az ún. szomatikus és az ún. pszicho-szakemberek között.
Milyen okok tételezhetők fel, melyek miatt a szomatikus medicina és a pszichiátria, pszichoszomatika, klinikai pszichológia széthasadt, sőt a „pszicho” terület is töredezetté vált?
A választ – a teljesség igénye nélkül – a történeti szempont vázolásával kezdhetjük. Az 1800-as évektől kezdve a pszichiátriai osztályok és kórházak kiváltak az általános kórházakból, önállósodtak, és csak néhány évtized múlva kezdett visszacsordogálni a pszichológiai/pszichiátriai tudás az egészségügyi oktatásba és a medicina nem-pszichiátriai részébe. A szomatikus tünetek, betegségek hárítása a pszichiátrián belül gyakran előfordul/t. Azt hiszem, a „pszicho szakmák” területén a hivatással kapcsolatos identitási problémák megértésében tekintetbe kell vennünk e „kivándorlás” máig sem teljesen felismert és feldolgozott lélektani hatásait. A századfordulótól kezdve a pszichoanalízis, a klinikai pszichológia és a pszichoszomatika kialakulása, fejlődése és a pszichiátriához kapcsolódása meghatározó jelentőségű a „pszicho-szakemberek” további változásaiban.
Talán éppen az onkológia területén lehet a legvilágosabban érzékelni az 50-es évektől kezdve, hogy a klinikai pszichológusok és a pszichiáterek egyre inkább törekszenek együttműködni az onkológusokkal a daganatos betegek holisztikus szemléletű (test és lélek egységességét képviselő) ellátása érdekében, olyannyira, hogy a „visszatérő” pszicho-szakemberek számára státuszokat és részlegeket kezdtek létrehozni az onkológiai osztályokon és kórházakon belül.
A szomatikus és nem szomatikus medicina szakemberei a jelenlegi társadalmi és egészségügyi helyzet miatt is nehezen értik meg egymást. Ismét a teljesség igénye nélkül említek néhány elválasztó, és elválasztást fenntartó okot. A jövőt is károsan befolyásolják a következmények nélküli oktatási anomáliák, melyeket G. B. Shaw szellemes mondása érzékeltet: „aki tudja, csinálja, aki nem tudja, oktatja”, sőt, hozzátehetjük, aki egyiket sem tudja, az szervezi a hazai egészségügyet. A szinte kitapintható oktatási nehézségek (pl. a pszichológushallgatók zöme nem szerez gyakorlati tapasztalatot a pszichiátriai és a szomatikus betegek komplex kezelésében, az orvostanhallgatók nem látogatják kellő számban a pszichológia előadásokat, stb.) megalapozzák a későbbi együttműködési érdektelenséget, hiányosságokat, nehézségeket.
Kutatások bizonyítják, hogy a súlyos testi betegekkel foglalkozó egészségügyi szakemberek sokkal rosszabb testi- és lelkiállapotban vannak, mint a nem súlyos páciensekkel foglalkozó szakemberek, illetve az átlagos magyar emberek. Megjegyzem, egyik vizsgált csoport sincs az elvárható, „elég jó” pszichés és szomatikus kondícióban. A fizikailag, mentálisan és lelkileg túlterhelt specialistákat a kiégés fenyegeti, kommunikációjuk és együttműködésük egymással és más területek szakembereivel nem lehet megfelelő.
Végezetül ide tartozónak érzem, hogy a szomatikus és „pszicho-szakemberek” együttműködésének nincs tere, ideje, kultúrája a mai magyar egészségügyben, pedig jól tudjuk, hogy minden beteg humánusabb és költséghatékonyabb ellátásban részesülhet, ha az ellátás együttműködő multidiszciplináris team segítségével történik.
Mivel optimista ember vagyok, szeretnék pár gondolatot megosztani az olvasókkal a megoldási lehetőségekkel kapcsolatban is.
Először is kell, hogy legyen egy pozitív víziónk a jövőről, arról, hogy mit akarunk elérni az egészségügyben. Biztos vagyok abban, hogy sokan motiváltak vagyunk arra, hogy segítsük a jó változást. Ennek érdekében időről időre érdemes lenne összeülni azoknak az embereknek a gondolat- és tapasztalatcsere, valamint a szabad ötletfeltárás érdekében, akik a változás érdekében hajlandók reális helyzetjelentésre, tervezésre. Az „aknák” már nem teljesen rejtettek, és elég könnyen, sérülés nélkül felszedhetők, ha akarjuk. Az egyik vízióm az, hogy az onkológia segítségével a „kivándorló” pszichológusok, pszichiáterek, mentálhigiénés szaknővérek közül mindazokat visszahívjuk, közös munkára serkentjük a szomatikus medicina szakembereivel, akik nyitottak a holisztikus működés irányába, nemcsak szép szavakban, hanem tettekben is. Eckhardt Sándor üzenetével zárom fejtegetéseimet: „Legyenek a mentálhigiénés szakemberek jóindulatú metasztázisok a medicina testében”.
