Régóta halogatom, most elkezdek egy új menűpontot. Megpróbálok átadni egy-egy megfigyelést, észrevételt, ami a napi munkámmal kapcsolatos az Országos Onkológiai Intézet Limfóma Centrumában. Miért? Kincseket találok, kincseket kapok. Sokaktól. Tegnap azt láttam a statisztikában, hogy sokan látogatják ezt a honlapot, és le is töltenek anyagot. Ezt az érdeklődést biztatásnak érzem.
Reggel 7.45 van, már megérkezett az első páciens, aki kemoterápiás kezelésével egyidőben pszichoterápiás segítséget is kért. Miért? Mert szerinte a test és a lélek egymástól elválaszthatatlan. És mi is lelki értelemben szinte közös testté fejlődhetünk: a betegek, a hozzátartozók és a szakemberek. Ahogyan Winnicott mondta: nincs olyan, hogy gyermek. Csak anya és gyermek van. Nos, nincs olyan, hogy beteg. Csak beteg, hozzátartozói és kezelői vannak. Nincs olyan, hogy lelki beteg, testi beteg. Beteg van. Mindenki hat mindenkire. Tapasztalataim szerint nincs minden kezelés alatt álló daganatos betegeknek lelki segítségre szüksége. De körülbelül a betegek 25-30 százaléka igényelné. Nincs elég szakember. Ennek sok oka van. Talán a megfigyelések és tapasztalatok megosztásának kísérlete segíthet. Nekiindulok.
Kedves Szakemberek, Érintettek, Hozzátartozók!
Remélem, hogy nem kerül azonnal nyilvánosság elé, vagy talán soha nem kerül oda ez a pár sor.
Nem az OOI-ben kezeltek, de ahol igen, ott nincs hasonló fórum.
Megünnepeltem a BMT utáni 10. évfordulómat. Hihetetlen ajándék hálát adni azért a sok jóért, ami azóta történt velem.
Nem tagadom, akkor már nem akartam sem transzplantációt, sem kezelést, sem semmit, csak azt, hogy hagyjanak csendben elmenni.
Azonban Édesanyámnak kemorezisztens kissejtes tüdőrákja volt. Tudtam, hogy nincs sok ideje.
Kicsit morbidan, de versenytfuthattunk volna, hogy kit temetnek el először.
Azt tudtam, milyen gyermeket elveszíteni.
Döntöttem, csak azért, hogy Édesanyám ne élje meg lánya halálát, belemegyek a transzplantációba.
Kevés szövődmény volt, amit ne gyűjtöttem volna be, de 10 év távlatában azt tudom mondani, köszönöm.
Köszönöm a donoromnak is, köszönöm, hogy Édesanyám megvárta, míg kiderült, hogy sikerült a transzplantáció. Köszönöm a testvéreimnek, barátaimnak, hogy segítettek a reményt és a hitet életben tartani.
A lelki mélypontokaon túljutva örömmel mondhatom, hogy köszönöm a lehetőséget, amit kaptam, és amivel próbálok szépen gazdálkodni.
Azt gondolom, hogy lényegtelen, hogy mi az email címem, mi a nevem, mi a honlapom.
Néha jól esik inkognitóban maradni, de az örömöt megosztani.
Nincs szükség arra, hogy kollégáim, pácienseim tudják a történetem, de ettől még a történet adhat hitet, erőt másoknak.
Mikor az oldalra tévedtem, és beleolvastam Riskó Ágnes munkájába, akkor jött az ihlet, hogy valamit megosszak magamból.
Kedves Ágnes, kívánok Önnek és Kollégáinak további hitet munkájához, kitartást a pszichoonkológia, és a pszichoterápia szélesebb körben történő terjesztéséhez!
Kedves Levélíró!
Köszönöm, hogy őszinte hozzászólásával gazdagította honlapunk tartalmát. Kalandos úton, nehéz élethelyzetben, gyötrő gondolkodási folyamatok után jutott el a transzplantációig – a szeretetét megmutatta édesanyjának, és most, levelével nekünk.
Jó egészséget kívánok, és azt, hogy életét minél teljesebben tudja élni, kollégái és páciensei körében is.
Üdvözlöm, Ágnes